Retro táncklub


Szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt először megrendezésre kerülő Retro táncklub rendezvényünkre.

A rendezvény a II. kerületi Idősügyi Tanács programjainak keretében kerül megrendezésre. A belépés díjtalan és mindenkit szeretettel várunk, aki szívesen tölt el egy felhőtlen délutánt velünk és a régi idők slágereivel.


Tovább

Munkarendváltozás 2018


Tájékoztató a Polgármesteri Hivatal 2018. december végi munkarendjéről


Tovább

Rólunk

Bemutatkozás pár szóban

Mindenképpen beszélni kell róla…

 

hazEbben a házban dolgozom sok-sok éve. A régi épületnek különös atmoszférája volt, hallomásból tudtuk, hogy a pincében volt egy titkos szoba, ahol a benne lakóknak bujdosniuk kellett, a régi tulajdonosok kilétéről nem volt egyértelmű információnk. Így csak a szóbeszédre tudtunk hagyatkozni és a fantáziánkra.

 

De néhány évvel ezelőtt egy délutánon bejött az intézménybe egy idősebb házaspár. Bemutatkozásukból kiderült, hogy Amerikából érkeztek és szerették volna unokáiknak megmutatni azt a házat, amit Neményi Andrea szülei építtettek, ahol ő felnőtt és ahol bujdokolniuk kellett hónapokon keresztül. Mivel a történet megérintett engem, kértem Andreát, hogy írja le nekem, hogyan éltek…

 

Köszönöm Andreának, hogy a kezdeti kölcsönös szimpátiára alapozva megosztotta velem családja történetét és rendelkezésemre bocsátott fényképeket, visszaemlékezéseket.

Ezek egy részét átadom Önöknek is:

"Köszönöm a kedves érdeklődést a Fillér u. 50/b. számú házzal és a Neményi család átélt élményeivel kapcsolatban.

 

Szüleim Neményi Endre és Neményi Alice építtették ezt a házat 1941 és 42-ben. Én, Neményi Andrea többször voltam Magyarországon 1946. novembere óta, amikor a szüleimmel és testvéremmel külföldre költöztünk. Az eltelt években volt alkalmam meglátogatni a régi házunkat, ami több éve mint Napsugár Otthon nyújt kellemes élményeket a tagoknak.

 

Utoljára 2006. júliusban voltam az unokáimmal Magyarországon, ekkor találkoztam és beszélgettem sokat Anikóval és neki elmondtam, hogy ez a ház hogyan mentett meg minket 1944-45-ben. Ő megkért, hogy küldjem el a család és a ház élettörténetét 1946. novemberéig, amikor is sírva elbúcsuztunk az otthonunktól. Idén volt az első alkalom, hogy a titkos szobát újból látni tudtuk.

 

Szóval itt folytatom a történetet: Szüleimnek selyemgyáruk volt Miskolcon, apám kezdte 1927-ben 6 szövőgéppel. Az áru eladása, raktár és iroda Pesten voltak a Bálvány utcában, így kb. 1936-ban Miskolcról Budapestre költöztünk. Ketten voltunk gyerekek, én Andrea 1930-ban születtem, öcsém András 1936-ban. Családunk zsidó vallású volt, de 1938-ban katolikus vallásra lettünk keresztelve. Apám úgy gondolta, hogy a nemzetközi politikai helyzet rosszabbodni fog, egy titkos szobát épít a pincébe, ha esetleg szükségünk lenne elbújni. Egyébként csendesen ment az életünk, én a Szent Margit Gimnáziumba jártam. 1944. március 19-én vasárnap megszállta Magyarországot a német hadsereg és átvették a Magyar kormányt. Én 13,5 éves voltam. Kezdtek bejönni a törvények a zsidó szülöttek ellen. Mivel szüleimmel sose beszéltünk a háborúról, később csak a saját emlékeimet írtam le.

 

Május eleje lehetett, hogy apámat felkereste a Gestapo és el kellett mennie egy irodába az Andrássy úton. Nagyon féltünk, hogy látjuk-e még apámat. De késő este hazajött és elmondta, hogy felszólították: kémkedjen más gyárosokra és akkor biztonságban lesz ő és a családja. Apám megmondta, hogy nem fogja csinálni, mégis hazaengedték, de tudta, hogy el kell tünnie velünk együtt. Így gyárunk irodája elterjesztette a hírt, hogy a Balatonra mentünk és bombatalálat érte a vonatot és ott pusztultunk – akkor már bombázták a vasutakat. Ugyanakkor sikerült anyámnak bérbe adni a házat a japán követség két egyedülálló férfitagjának azzal a kikötéssel, hogy megtartják a három házi alkalmazottunkat. Marika, Marcsa és Anna voltak azok, akik életben tartottak minket.

 

0019Az is segített, hogy akkor még a japánok a németekkel és oroszokkal barátok voltak. Szóval ki lett téve a japán zászló a házunkra, ami diplomata védelmet is adott, legalábbis reméltük. Így szüleimmel és testvéremmel elkezdtük életünket a titkos szobában 1945. február 16-ig, amikor az oroszok elfoglalták hosszú harc után a Rózsadombot. 117 A japán bérlők nem tudták, hogy mi a pincében élünk. Egy nap a testvérem felment a konyhába tejet inni, mert az egyik japán úr kapott külön és majdnem összefutottak a konyhában. Mi gondoltuk, hogy meglátta Andrást és izgultunk pár napig, hogy mi lesz, de sose szólt senki semmit.

 

A földszintes kis lakás Anna otthona volt, ő özvegyasszony volt és ő volt a házmester, a kertet is ő tartotta rendbe. Az ő lakását használtuk nappal, de mindig vigyázni kellett, nehogy túl közel menjünk az ablakokhoz. Más alkalmakkor jöttek a villanyáram használatát olvasni. A villanyóra a titkos szoba bejárata fölött volt, hogy úgy nézzen ki, nincs semmi mögötte. Ilyenkor mindnyájan eltűntünk a szobában és teljesen csendben kellett lenni. Anyám sokszor köhögött, próbálta párnával elnyomni, néha sikerült, néha nem. Persze féltünk, hogy esetleg meghallják az ajtó másik oldalán.

 

a rövidhullámos rádiót hallgattuk Angliából, hogy mi van a világban. Így későig voltunk fent este, ha nem volt holdvilág, akkor párosával kimentünk a hátsó kertbe és csöndben ültünk a kőpadon egy kis friss levegőt szívni. Ilyenkor különösen kellett vigyázni, nehogy valaki meglásson vagy meghalljon minket a lakóházból. Az éjszakázásnak az előnye az volt, hogy csak kétszer ettünk egy nap, mivel késő reggel ébredtünk. Ez jó volt segítőinknek is, mivel nekik el kellett intézni a házimunkát.

 

Mielőbb bújkálni kezdtünk, anyám vett több zsák száraz tésztát és lisztet. Még tudtak befőzni dzsemmet és paradicsom szószt is. Úgyhogy amikor már nem lehetett friss dolgokat kapni, akkor a pincében csak vizet kellett feltenni forrni és a tésztát megfőzni, amire dzsemmet vagy paradicsomot tettünk. Még most is szeretem ezeket az ételeket. Szerencsére volt víz a boylerben, ami ellátott minket ivóvízzel. Mielőtt a harcnak vége lett, kifogytunk a vízből, de tudtunk havat olvasztani. Sok könyve volt apámnak a nagyszobában, úgyhogy én olvasással töltöttem sok időt meg kártyáztunk, amíg volt villany. Szüleimet persze nagyon megviselte a helyzet, anyám lerágta az összes körmét, nem is nőttek ki, csak a háború után.

 

Júliusban lehetett, hogy apám egyik régi barátja jelentkezett, mert nem volt hová mennie, így szüleim beleegyeztek, hogy oda jöhet velünk bújkálni. Így öten lettünk a kis szobában. Pár napra rá apám egyik unokatestvére szintén jelentkezett a feleségével. Odi és Ilus kényszerített gyalogmenetben voltak Ausztria felé, de sikerült megszökniük. Így ők is odajöttek hozzánk, már heten voltunk. Sajnos Ilus rosszul hallott és mindig hangosan kérdezősködött, egyszer majdnem bajba hozott mindenkit, mert hallottuk, hogy a villanyolvasó kérdezte, hogy mi van a fal mögött? Karácsony napján 1944. december 25-én belövést kapott a ház, ekkor meg is indult az ostrom Budán, így ment ez 1945. február 13-ig, amikor az oroszok megjelentek.

 

A harc tovább folytatódott és mi a pincében éltünk továbbra is. Az oroszok istállónak használták a nagyszobát, mert könnyen be tudtak jönni a lovak. Persze egy ablaküveg sem maradt meg a házon a sok lövöldözéstől. Amikor kimentek, a trágyát gyorsan kilapátoltuk, de már beszívódott a padlóba. Apám egyenként vitt minket át a Dunán kis csónakkal mihelyt lehetett. Pest már egy hónappal előbb felszabadult, ennivaló is kezdett vidékről érkezni. Pesten laktunk ismerősöknél, amíg megjavították a házat és visszaköltözhettünk. Úgy emlékszem 1945. őszén jöttünk vissza. A szabad szavazás után sajnos rosszabbodni kezdett a politikai helyzet, így szüleim elhatározták, hogy kivándorlunk.

 

Anyám többekkel egy orosz teherautóval ment Bécsbe, onnan a svájci határhoz, ahonnan megkérvényezte a bevándorlási vízumokat Venezuelába. Mi hivatalosan vándoroltunk ki magyar útlevéllel 1946. november 16-án. Szüleim ott hagyták a teljesen müködőképes gyárat Miskolcon, az irodákat és a házunkat. Ezek mind államosítva lettek. Sok év után szüleim és testvérem Venezuelából Spanyolországba mentek, ahol szüleim el vannak már temetve.

 

Én Amerikába jöttem férjhez és itt éltem az életemet. Hát ilyenek az élet kalandjai. Minden látogatásomkor jó érzéssel töltött el és örömöt okozott, hogy a ház jó karban van tartva és hogy kellemes időtöltést, jó ellátást nyújt idős embereknek. Ennél többet nem lehet kívánni a mai világban."

szívélyes üdvözlettel mindnyájuknak :

Neményi Andrea

Amerikai Egyesült Államok, Florida